Nézd el nekem, hogy tegezlek, meg hogy ismerősként hivatkozom rád, holott talán 3 percet beszéltünk összesen... De úgy érzem, az ismerősöm vagy, hiszen aközött a néhány ember között vagy, akik a legmeghatározóbb szerepet töltötték be az eddigi életemben. Nélküled nem lennék az, aki vagyok, nem azzal foglalkoznék, amivel, nem azok szerint az elvek szerint élném az életem, amelyek szerint élem... De van ennél is fontosabb. Te tanítottál meg, hogy ne érjem be sablon-válaszokkal, hogy amit az emberek nagy többsége gondol, az még nem feltétlenül igaz, hogy a klisék helyett nézzek a dolgok mélyére, hogy a boldog tudatlanság helyett válasszam a sokszor nehezebb, felelősséggel járó tudást... Nehéz ezt elmagyarázni, de számomra kinyílt a világ attól, hogy megismerkedtem a munkáiddal, hogy rájöttem, értelmiségiként az is a feladatom, hogy ne maradjak meg a naivitás kényelmességében. Sokan félnek attól, amit közölsz, kérdezel, amire felhívod a figyelmet. Ők már megérezték, hogy utána nem tudnák úgy nézni a világot, mint előtte. Azért gyűlölnek annyian, mert nem engeded meg nekik, hogy a saját kis világképük biztonságából szemlélődjelek, hanem rákényszeríted őket, hogy nézzenek szembe mindazzal, amit eddig nem láttak vagy nem akartak látni a világból. De szerintem neked van igazad, a művészetnek erről kell szólnia, hogy a műalkotással való találkozás után már ne tudjam úgy élni az életem, ahogy eddig. És te nekem éppen ezt adod meg, minden alkalommal.
Azaz adtad meg, eddig. Mert nagyon csúnyán bántak el veled, megbecsülnie és támogatnia kellene az embereknek, a kulturális vezetőknek - ehelyett egyetlen szó nélkül dobnak el... Bárcsak segíthetnék neked, bár hozzájárulhatnék ahhoz, hogy olyan megbecsülésben legyen részed, amilyet érdemelsz, bárcsak megakadályozhatnám, hogy el kelljen menned onnan, ahol annyi jót tettél, annyit gazdagítottad a világot, és még annyi mindent tettél, hogy jobban működjenek a dolgok az életben, a kultúra világában... Nem mondom azt, hogy harcolj a posztodért, önzés lenne a részemről, ha ilyen körülmények között marasztalnálak, de nem tudom nem kimondani: nagyon nagy szükség van rád itt! És - azt hiszem - mindig is nagy szükség lesz rád. Vannak emberek, akik nem pótolhatók. Bár viszonozhatnék csak egy keveset abból, amit tőled kaptam, nem csak annyit tehetnék, hogy néhány tíz emberrel tiltakozom és vívom a szélmalomharcomat... Hát ennyit tudok még hozzátenni: köszönöm a gondolatokat és a gondolkodást, köszönöm, hogy példát adtál arról, hogyan kell az embernek egy ideált követnie mindenféle viharok között, köszönöm, hogy kitartottál eddig, köszönöm az élményeket... És remélem, ebben a történetben mégsem ez az utolsó szó.