Naplórészlet - 2008. január 7.
"Mindig elcsodálkozom azon, milyen egy áldott jó asszony ez az én anyám. Én szerintem soha de soha nem leszek ennyire jó anya, feltéve ha leszek gyerekeim, feltéve, hogy egyáltalán megérdemlem, hogy anya legyek.
Ennyi év keserves szívása után még van ereje, energiája az ő félrecsúszott, szánalmas egy búvalbélelt létkrüpli lányát abajgatni úgy, hogy alig kap érte valamit vissza. Legalább egy telefonhívást.
Csütörtök óta kegyetlenül beteg vagyok. Láz, köhögés, orrfújás, testem minden nyílásából a gennyes váladékozás. Pénteken 39 fokos lázam volt. Csüt este indultam majdnem 38-ról, és ahelyett, hogy csillapodott volna, fokozatosan kúszott felfelé. Nna, gondoltam, ha 40-nél járok, akkor már felhívok valakit. A lakásban az összes konvektor feltekerve, rajtam 3 takaró és így is vacogtam. És mint akit agyonvertek, csak feküdtem, de persze aludni azt nem tudtam. Azon gondokodtam, hogy jön majd be, akit felhívok, Anyut nem mertem, mert mégiscsak ciki, hogy csak akkor hívom, ha baj van, Rékát pécéztem ki a feladatra, hogy megmentsen, szóval hogy jön be a ráccson, akit hívok, mert én ugyan nem bírok a galériáról levánszorogni. Az orvoshoz azért csak le kellett mászni. Én mázlista. Hányan mondhatják el, hogy a háztömbjükben van a háziorvosuk? A doktornő azt mondta, zenél a hátam, és azért zúg a fejem állandóan, mert mivel az összes légzőnyílásom be van dugulva szinte, a fülemen próbálok levegőt venni. Micsoda viccesség!
Vágytam egy kis almára, valami nyers zöldségre. Persze zéró és nulla és semmi az ég egy adta világon nem volt a hűtőmben, sem az egész konyhában, csak alapanyagok, rizs, tészta és konzervek. Leltem valami fonnyadt almát az konyhaasztalon, persze ezt Anyu hozta még decemberben valamikor, azt meghámozva bekebeleztem, nagyon jól esett. Citromom sem volt. Olyan durván köhögök, és olyan mélyről, hogy borzalmas lehetne hallgatni. Sajog az egész rekeszem, belefájdul az összes belem és petefészkem, mikor harákolok izomból. Csak tegnap mertem felhívni Anyut, mikor már felkeltem, de egész nap pizsiben voltam, és csak egyik fekvőhelyről a másikra ténferegtem.
Anyu ma el is jött és hozott nekem húslevest, amire már olyan rég vágytam, hogy el sem tudom mondani, káposztát és párolt káposztát, merthogy nyers zöldségre vágytam, paprikát, almát, mandarint, frissen sütött krumpliskenyeret - még langyos volt, mikor kicsomagolta - és csázsárszalonnát, mert "kell a zsír a szervezetemnek, és attól erőre kapok." És bébipanadolt. Egy vadiúj üveggel. Ezen jót mosolyogtam.
Most vacsiztam, és ránéztem a tányéromra, és mindent Anyu tett rá. Hát komolyan … hogy lehet ennyire önzetlenül gondoskodni a másikról úgy, hogy a felét sem tudom mindennek visszaadni? Jegyzem még idevonatkozón továbbá, hogy nagyon-nagyon kemény hideg tél van. Kilenc hete sötétség, és mára már nappal is fagyott, nemcsak éjszaka. Ónos eső esett országszerte, és Anyu így ült autóba és gurult végig a városon, csoszogott a lefagyott járdákon a kosárkájával, hogy 34 éves felnőtt szánalmas egy anyaszomorító hülyegyerekének enni adjon."
Erre elég az a szó, hogy köszönöm?