Mi, magyarok

Ültünk az autóban és mint hosszú utak előtt mindig, most is szótlanul, szertartásos áhítattal bámultunk magunk elé, miközben gondolatban a Jóistent szólítottuk s kértük: vigyázza utunkat. A bakancsok és a meleg holmi ott lapultak az autó csomagtartójában, táskákba és bőröndökbe gyömöszölve, a sítalpaink a lehajtott üléseken keresztül a bőröndök tetején, s mi izgatottan vártuk, hogy lábunkra csatolhassuk az újonnan vásárolt felszerelést, hogy vigyen a lendület havas hegyekről lefelé.
A városok forgataga és a semmibe vesző autóutak váltakozása olyan volt aznap, mint a kedvünk, néha csordultig telve izgalommal vagy szótlan félórákkal, de többnyire várakozással: mikor érünk már oda?
Erdély, ó Erdély. Milyennek képzeljelek? És én hegyeket képzeltem, gyantaillatú fenyveseket, hideget és valami furcsa lelkiismeret furdalást, mintha a család kivetett unokaöccsét indulnánk meglátogatni, akiről tudtuk ugyan, hogy van - bár sorsa soha nem érdekelt. Fák, templomok, falvak suhantak el mellettünk, míg mi egy helyben ültünk. Ezerszer is rácsodálkoztam a tájra, a havas domboldalakra és a némaságra, amit a tél borított körénk. A határ túloldalán sem volt ez másként, tél járt arra is és némaság, csak az utak váltak keskenyebbé, kanyargósabbá és mi egyre lassabban szeltük a kilométereket, egyre fáradtabban, és a szótlan félórák helyét lassan a csönd vette át.
Románia. Hát itt volnánk. És én úgy éreztem nem hívott ide senki de magyarabb vagyok, mint otthon bármikor, ezerszer magyarabb, dacból és keserűségből. De a dac és a keserűség soha nem lehet jó irányba terelő útmutatás hát el is vesztettük a térkép kusza vonalai közt a miénket s a város egyik szegletében megállva próbáltuk megtalálni. A közeli buszmegállóban emberek várakoztak, arcuk piroslott a csípős széltől s amint közülük egy észrevette bizonytalanságunkat, már jött is felénk.
- Húzd fel az ablakot azonnal! –mondtam, s éreztem némi félelem vegyül parancsomba, de már nyúltam is az elektromos kapcsoló után, miközben a felénk lépdelő, hosszú kabátos, kopott kucsmát viselő, öregedő arcot figyeltem. Eszembe jutott megannyi történet, rágógumit kéregető cigánygyerekekről, meglopott turistákról, és mint az űzött vad, ki menekülésre fogja életét úgy bámultam ki az autó biztonságot ígérő üvegablaka mögül: riadtan. A szívem dübörgését a dobhártyámban éreztem, talán ezért nem hallottam a kocogtatást, csak a felém nyúló ráncos kéz, a piszkos körmök mozdulatát láttam, ahogyan ütögeti az üveget. És akkor lehúzódott az ablak s én sikítani szerettem volna, de belém fagyott a szó.
- Látom a táblájukon, az anyaországból jöttek. Isten hozta magyarok! Hát eltévedtek, mondják, merre akarnak menni? Miben segítsek?
Egy hang nem jött ki a torkomon, félelmem szégyenné magasodott, nem hallottam mit és hogyan magyarázott, csak néztem a meggyötört arcot és búcsúképpen próbáltam mosolyra feszíteni a szám.
Szótlanul bámultam az ablakon túl elterülő világot, lakótelepeket, boltokat, az egyre fogyatkozó várost, amely újra keskennyé és kanyargóssá váló utakba torkollott, az alacsony házakat, melyek előtt a faragott kapuk úgy álltak őrt, mint éjszakánként a csillagok.
Az autó ablaka tükörré vált és én ezerszer is láttam benne, ahogy elindult a buszmegállóban várakozó, pirosló arcú emberek közül egy. Közülünk egy. És ezerszer is láttam magam, mélyről fakadó félelemmel és a kitörölhetetlenül belém ívódott keserű szégyennel, ahogyan lopva letörlöm arcomról a könnycseppeket.